Ahogy az egyedülálló női utazók kalandjait olvasgattam egyre másra felmerült egy dolog, amit majdnem minden Blogger utál egyedül csinálni - az evés. Kissé csodálkoztam ezen, engem sosem feszélyezett, noha étterembe ritkán megyek, a szendvicsedet a parkban a padon meg pont olyan jól el tudod majszolgatni egyedül, mint társaságban. Azonban gondoltam belenézek milyen alternatívák léteznek, hogy ha az ember mégsem akar egyedül enni és kipróbáltam egyet a felmerülő opciók közül - megnéztem közelebbről milyen egy "supper club".

A "mit csináljon Londonban az, aki egyedül van" típusú tippek között toplistás a supper clubok hagyománya, hiszen egy vacsora partit hoz el azokhoz, akiknek nincsen még kialakult szociális hálója - kiváló ismerkedési lehetőség, de legalábbis egy estényi garantált jó társaság várja a bátrakat, akik bevállalják, hogy egy csapat idegennel költik el a vacsorájukat.

Egy supper club akár érdekes városnézési alternatíva is lehet, némely drágább eseményeket olyan helyszíneken tartják, mint egy metrókocsi vagy a St. Pancras reneszánsz hotel óratornya. De mert ezek a vacsorák igen borsos árúak én egy kissé konszolidáltabb verzió mellett döntve egy vendéglátásban jártas testvérpár Neerali és Sonali eseménye mellett döntöttem. Az otthonukba invitálták meg az érdeklődőket, ahol egy kerek asztal mellett kóstolhattunk bele a szakácsművészetükbe.

Éttermi minőségű fogásokban lett részem, amelyekről a szakács ott helyben egy kis ismertetőt tartott - elmondta, melyik fogást milyen kultúra hogyan inspirálta, miért ilyen bátor az alapanyagok keverése terén, milyen volt a szakmai előélete. És aztán elmesélte, hogy merre járt már a világban, mik a tervei, mi érdekli - az este végén ugyanis, mikor már minden étel különlegességet elénk tárt Neerali leült velünk és csatlakozott a beszélgetéshez. A testvére, Sonali az itakokért volt felelős meg egy friss, határozott, nőies de öntudatos világnézetért - elképesztő ital felelős és izgalmas, provokatív beszélgetőtárs volt ő. 

A csapat egy részét a testvérpár régi barátai, másik részét mi, idegenek képeztük a társalgás gördülékeny volt és mindenkor izgalmas - én ugyan nagyokat hallgattam, mert az angolom mig mindig feszélyez bennszülött britek között, de nagyon jól mulattam! Azt nem is említem, hogy igen jól laktam. 

Egy jól sikerült supper club felülmúlhatja egy ötcsillagos étteremben elköltött magányos vacsora élményét. Próbáld ki Londonban a grubclub.com oldalon keresztül és fizess akár olyan csekély árát, mint £20! 

Közel egy éves tervezgetés után már majdnem lemondtam arról, hogy meglátogassam a brit és londoni nyár egyik legnépszerűbb eseményét, a BBC Proms egyik koncertjét. Vetettem egy utolsó kétkedő pillantást a weboldalra, tudván, hogy olyan nincs, hogy a koncert napján még árulnak jegyeket - és láss csodát a reggeli órákban ott virít a link, ahol exkluzíve,”csak itt, csak most”, limitált ideig veheted a jegyeket! Elképesztően szerencsésnek éreztem magamat, de időközben megtudtam - a Prom élmény része, hogy a koncert napján árulják a jegyeket!

Hovatovább így zajlik a haladó “Promming” - ezek a jegyek a legnépszerűbbek és két speciális helyre szólnak - a Royal Albert Hall galéria szintjére és az úgynevezett arénába a színpad előtti térségbe. A jegyekhez alacsony áron juthatsz hozzá (nekem nagyjából £7 -ba került, amiben benne volt a kezelési költség is), a hírek szerint a helyszínen akár £5 -ért is vehetsz jegyet, de korán kell kelni annak, aki a Royal Albert Hall-nál akar jegyet venni, ugyanis véges mennyiséget adnak el és az előbb érkezőknek nagyobb esélyük van jegyet kapni!

De hogy mi is az a Prom és miért ilyen olcsó és miért olyan nagy durranás?

A Prom név a promenade concert rövidítése. A promenade concert -eket London “pleasure garden”-jeiben, szabad téren tartották egy időben, ahol a közönség szabadon sétálgathatott, miközben a zenekar komolyzenét játszott. A sétálgatás tradícióját azok a “prommer”-ek viszik tovább, akik a speciális álló jegyeket veszik a koncert napján.

A 19. századra a beltéri promenade jött divatba és egy szép napon 1895-ben egy Robert Newman nevű impresszárió, aki már számos prommenade-et szervezett a Her Majesty’s Theatre -nek, úgy döntött, ideje szélesebb közönséget bevonzani. Newman olcsóbb jegyeket és kevésbé formális légkört akart létrehozni, ahol enni, inni és mulatni is lehet. Terve az volt, hogy az oldott hangulatú, olcsó koncerteken a kezdetben könnyebb és népszerűbb komolyzenei darabokkal kényezteti a közönséget, majd fokozatosan tovább haladva a nehezebben emészthető dallamok felé szinte észrevétlenül nevel vájtfülűeket a közönségből.

Örömmel finanszírozta ezt a tervet Dr. George Catchcart egy feltétellel - Henry Woodot, az akkor 26 éves karmestert akarta a program zenei igazgatójává tenni, aki kapva kapott az alkalmon és a neve az évtizedek során összefonódott a koncertsorozattal - manapság ugyan BBC promsnak hívjuk, de a Proms éveken keresztül a Henry Wood Promenade Concerts néven futott, a jegyekre manapság is rányomják a koncertek leánykori nevét: "BBC Music presents the Henry Wood Promenade Concerts".

Manapság a Royal Albert Hallon kívül a Cadogan Hall-ban, a Hyde Park-ban és még megannyi más helyszínen is zajlik az esemény, 2009-ben 100-ra rúgott a Proms alatt futó koncertek száma.

Prommer bármelyik koncert alatt lehetsz (mindaddig, amíg tisztes operarajongó módjára állójegyet veszel, hogy végigállva élvezhess egy szerény három órás Verdit!), de a legnagyobb esemény a Last Night, ahol sok tradicionális brit komolyzenei művet játszanak, a hírek szerint Union Jack -be öltöznek a rajongók, lufikat hoznak magukkal, néha három hétig kempingeznek a helyszínek előtt, hogy jobb helyet kapjanak (ez ma már nem megengedett). Az érdeklődés óriási, többnyire sokkal többen lennének kíváncsiak a Last Night-ra, mint amennyi férőhely van a Royal Albert Hall-ban, így a műsort a Hyde Park gyepén és ország szerte számos egyéb helyszínen is lehet élvezni. De a Prom persze sokkal több, mint egy este, ingyenes és családbarát programok várják az érdeklődőket augusztus vége és szeptember eleje között.

Az, aki nem nyáron jár az Egyesült Királyságban, de érdekelné a brit hagyományoknak ezen komolyzenei szelete, az bizonyára örömmel értesül, hogy a Prom eseményeit nem csak a BBC 3 rádió és a BBC 4 tv csatorna közvetíti, de egy speciális BBC Prom honlapon is élőben hallgatható! Ha még nincs meg a repjegyed a következő augusztusra Londonba, akkor hangolódj rá a brit nyárra online!

A Proms fantasztikus nem csak a zenei kínálata vagy az olcsó jegyei miatt, hanem a történelme okán is - a II. Világháború alatt is tartottak koncerteket a zűrös idők ellenére is és a sok szponzorváltás és globális tragédiákat ellenére a zenészek évről évre becsülendő elszántsággal és jutányos áron hozzák el a komolyzene legjavát az érdeklődőknek.

És hogy mi az ellenérv egy ilyen fantasztikus esemény ellen? Ha nem szereted a komolyzenét vagy az operát ez az esemény kb. annyira lesz kellemes neked, mint egy három órás foghúzás. Nyugodtan hagyd ki, ha kiver a víz Wagnertől! Van vagy egy millió szuper dolog, amit Londonban nyáron csinálhatsz, ugorj neki a szabadtéri moziknak, fesztiváloknak és rooftop bár -ok ak inkább! Ha viszont alkalmanként élvezel egy kis Bethovent, akkor tartsd a szemed a jegyeken, ha augusztusban Londonba vet a sors!

Quentin Blake illusztrációk magyar olvasóknak is ismerősek lehetnek vagy ha nem is, itt az ideje felzárkózni velük az új Spielberg mozi a Barátságos óriás kapcsán. Quentin Blake rajzai összefonódnak Roald Dahl meséivel, de aki kíváncsi az alkotó egyéb munkáira is vagy egyszerűen csak szereti az illusztrációkat és mindent, ami ezzel kapcsolatos, annak érdemes meglátogatni a King's Crossnáll a House if Illustrationt.

Quentin Blake alapította 2002-ben egy csapat másik illusztrátorral a "múzeumot", ami akkoriban még csak egy sor utazó tárlat volt. Az állandó kiállítás és saját épület ötlete valószínűleg akkor fogalmazódott meg az alapítókban, amikor a "50 years of Roald Dahl" kiállítás közel 30 000 látogatót vonzott a Somerset House -ba. Úgy tűnt lenne igény egy tisztán az illusztrációknak szentelt múzeumra és 2010 - és kampány után négy évvel állandó otthonra talált a múzeum a King's Cross station mögötti Garanry square -nél. 

A múzeumban Quentin Blakenek saját állandó tárlata van, ami nem meglepő, mivel közel 4000 munkát adományozott az intézménynek, eleget, hogy egy életre ellássa őket munkával. Azonban más művészek és témák is terítékre kerülnek, ottjártamkor a szovjet gyerekkönyvek karakteres illusztrációiból tartottak egy kiállítást. 

Ha szenvedélyesen érdekel a képzőművészet ezen ága vagy érdekelne egy fiatal múzeum, netán szeretnél valami olcsót csinálni a King's Cross környékén, akkor ajánlom figyelmébe őket. Kellemes órát tölthetsz a múzeumban. 

London igen érzékeny az áradásokra, de manapság olyan kifinomult rendszerek vigyázzák a vízszintet a városban, mint a Temze gát. A futurisztikus fém kapukat sokan a Sydney opraházhoz hasonlítják alakjuk miatt és méltán lehetnek London jelképei, a város élete nagyban függ ezektől az uszonyoktól. Annak, aki szeretné közelebbről is megcsodálni őket jó hír,  hogy  egy fantasztikus park terül el közvetlen melletük a Temze parton, ahol ejtőzhetsz és piknikezhetsz, míg a gátat csodálod! 

Temze gát számokban: 

• 1982 óta üzemel
• 1974-ben kezdték építeni
• Évszázadonként 20 cm -rel emelkedik a vízszint és 5 cm-t süllyed Britannia déli fele ezzel fokozódik az árvízveszély
• £543 millió -ba került az 1982-es árfolyam szerint
• 520 méter széles
• 40 milliméter vastag acél alkotja a kapukat
• A kapuk kb. 20 m magasak és 3700 tonnát nyomnak
• 5 méteres vízszintemelkedés esetén lép működésbe

14 hektáron élvezheted a kilátást, kávézó vár finomságokkal és egy játszótér is várja a kisebbeket, hogy legyen mivel elfoglalniuk magukat, amíg a nagyok elkészítik az elengedhetetlen selfiekett a tagadhatatlanul dekoratív gáttal. Mikor legközelebb parkba támad kedved menni Londonban, fontold még a Thames Barrier parkot! 

A Melbourn Road ugyanúgy néz ki, mint megannyi más lakóházakkal szegélyezett utca London szerte - noha East Dulwich igen messze van attól az utcától, ahol én lakok, a két házsor majdnem kiköpött ugyanolyan. Kivéve a 45-ös számot, amit ugyan nem jelöl tábla és nincs előtte jegykioszk sem, de mégis kirí kék kapujával, feltűnő akkor is, ha nem sejted, hogy múzeum húzódik meg mögötte. Ez Stephen Wright a textil művész otthona és egyben egy ház méretű, egybefüggő, lom alkotta mozaik csoda.

Beengedem magam a kapun és még mielőtt lenne időm magamba inni a mesebeli kert látványát Michael ajtót nyit nekem, barátságos kézfogással és két puszival üdvözöl. Ő a művész, Stephen Wright párja és azonnal gyorstalpalót tart a ház történetéből. A múzeum különös módon egyben az otthonuk is, avat be Michael és nem volt mindig egyszerű a számára egy műalkotás belsejében lakni. Tréfálkozva meséli, hogy úgy kellett kikönyörögnie Stephentől, hogy költöztetesse ki a kísérteties babafejeket a közös életterükből.

Habár a babák tényleg elég nyugtalanítóak (többször is érezem magamon valaki tekintetét, csak hogy megfordulva halott üvegszemekbe meredjek) a ház összességében végtelenül pozitív energiát sugároz, ami azért meglepő, mert Stephen életének három legnagyobb tragédiája közvetlen azután érte őt, hogy belekezdett a House of Dreams projektbe.

Akkori párja, Donald szívvel - lélekkel benne volt a projektben, az első műalkotást, egy padlómozaikot együtt rakták le. De röviddel ezután Donald meghalt. Az előtérben (vagy Reading Room -ban, ahogy Micheal nagyon találóan elnevezte)  számtalan festett panelen Stephen gondolatai öltenek formát - és a mű központját az a szöveg képezi, amit Stephen közvetlenül Donald halála után, a kórházban írt. Végtelenül egyszerű leírás ez, nincsenek szóvirágok benne (Stephen saját bevallása szerint nem túl jó a szavakkal, ezért is készít műalkotásokat inkább), de nyersességében igazán szívbemarkoló a szöveg, amely kendőzetlenül beszél arról, ahogy végül levették Donaldot a gyógyszerekről és csak várták, hogy szép sorban leálljanak a szervei. 

Röviddel Donald halála után Stephen szülei is elhunytak, Stephen ezzel még két támogatót vesztett el, hiszen szülei teljes mellszélességgel mellette álltak a projektben. Egy a házról készült dokumentumfilmben Stephen édesanyja imádnivalóan bevallja, hogy ők ugyan nem értik a műalkotást, de büszkék rá és majd a mennyekből figyelik, ahogy elkészül. Szavai sajnos túl korán bizonyultak igaznak. Stephen a sorozatos csapások után egy darabig képtelen volt dolgozni a házon.

A dolgok akkor változtak meg a számára, mikor belépett az életébe Michael aki biztatta, hogy fejezze be a házat és Stephen végül összeszedte magát és belevágott - ezúttal nem valaki más, hanem végre maga miatt akarja befejezni a projektet.

A nappali kincsek alá temetve alussza álmát, bárhogy nézett is ki eredetileg Stephen otthona egykor, mára teljesen eluralta a lom, amit fantasztikus, színes kreációvá rendezett a művész. Elképesztő a vidámság, ami ezekből a tárgyakból árad, noha a történetük gyakran szomorú- újabban sokan hozzák a saját személyes tárgyaikat Stephen házába és kérik még a művészt, hogy foglalja bele a házon végigfutó mozaikba. Módunkban áll megnézni egy felvételt egy asszonyról, aki elhunyt édesanyja hat pár olvasó szemüvegét adta Wrightnak, hogy tegye a kiállítás darabjává. Stephent,  saját bevallása szerint lenyűgözik az ilyen tárgyak, a DNS, amit esetleg az egykori tulajdonosok hátrahagynak a házban - haj a hajcsavarókban, nyál a protéziseken. Elmondása szerint újabban az orra után megy, ha megtetszik neki valamilyen tárgynak az illata, ha kiszagolja, hogy ez egy jó darab lesz, úgy belefoglalja a ház adta keretbe.

Az egykori textil művész fő megélhetési forrása mára a ház (te is hozzájárulhatsz a munkához, ha hagysz némi pénzt ottjártadkor,  £10 javasolt) és noha olykor vannak kiállításai, azért ez a ház az ars poeticája. Izgatottan újságolja mindenkinek, hogy a National Trust, egy az angliai múzeumokat karbantartó nonprofit szervezet nemrég elvállalta, hogy halála után megőrzi majd eredetijében a House Of Dreams -t. 

Bátor projekt ez, amiben Stephen Wright fogott valamit ami nem tette boldoggá (egy otthont, ami nem volt az otthona, ahol megannyi tragédia emléke kísértette) és átalakította valamivé, ami örömet szerez - neki és megannyi más látogatónak a világ minden tájáról. 

Sokakat elriaszt az utazástól, hogy az egy magányos műfaj - ha hosszabb távon akarsz utazgatni, ahhoz megeshet, hogy nem fogsz lelkes partnereket találni. Könnyen lehet, hogy ha útra kell kelned, akkor abban a kényszerű helyzetben találod magadat, hogy bizony egyedül kell nekiindulnod. Ez sok szempontból ijesztő lehet és meglepő gyakorisággal merül fel az aggasztó tényezők között a magány kérdése.

Ki ne szeretné magával vinni a barátait? Megéri bármit is megnézni vagy épp csinálni, ha nincs kivel megosztani? 

A legjobb dolog abban, hogy ha egyedül utazol, még ha kelletlen is, de kénytelen leszel új kapcsolatokat kialakítani. Ezek lehetnek tartósak vagy épp közösen átmulatott, egyeszeri délutánok. 

De míg a randi kultúrának megvannak a maga megszokott találkahelyei - klubok, partik, stb.- addig a barátkozás más. Hova menjen az ember, hogy barátokat szedjen fel? 

Itt egy tipp azoknak, akik Londonban akarják felvenni a magánnyal a harcot!

Csatlakozz egy Treasure Hunt -hoz!

A Treasure Hunt vagy kincsvadászat az idegenvezetéssel egybekötött túrák alternatív műfaja - itt magadat kell guide-olnod a szervezők által eléd tárt nyomok alapján. Általában valamilyen kerettörténettel tálalják a dolgot a szervezők.

Jómagam a ThinkingBob társulás által szervezett Sherlock Holmes tematikájú túrájához csatlakoztam, ami a Baker streetről indult. A játék maga egy live action Cluedo. A szervezők hat helyet, gyanúsítottat és fegyvert tárnak eléd és neked a Baker street környéki látnivalókat levadászva kell kizárnod az ártatlanokat míg csak egy gyanúsítottad, tettehelyed és módszered marad. Menet közben a csapattal különféle kihívásoknak is meg kell felelned. Ez selfie készítéséről spontán utcai activity játékig bármi lehet. 

A játék végén medálosztás, oklevél vára a nyertes megfejtőket. 

És ez solo utazóknak való program?

Jó kezdet lehet. Az igazat megvallva a Treasure Hunt kínálat egy része kifejezetten arra épít, hogy majd te hozod a saját csapatodat. Az ilyen események mondjuk £60-£70 -ba kerülnek összesen, amiből ugye jobban jössz ki, ha 10 fős társasággal jelentkezel. A ThinkingBob eseményét én pont azért választottam, mert biztosítottak róla, hogy egyedül is megjelenhetsz, lesz kivel társulnod.

A helyszínen a játékvezetők kicsit zavarba jöttek ugyan, amikor tényleg egyedül jelentem meg, de hamarosan rásóztak egy mit sem sejtő párra harmadiknak. Aztán gyors egymásutánban még három embert csaptak a csapatunkhoz és indulhatott a móka! 

Még úgy is, hogy a kis csapat tagjai részben ismerték egymást, engem leszámítva, az élmény nagyszerű volt. A játék teljesen magával ragadott mindenkit és az esemény végén közös sörözésben törtünk ki.

Habár holtbiztos, hogy nem most találtamm még az öribari ötösfogatomat, az estéket jó társaságban, vidáman és cseppet sem magányosan töltöttem!

South East Londonban található a város egyetlen világítótornya, de a Trinity Buoy Wharf, ahol az egyedülálló építmény található, nem csak a emiatt érdekes. Fantasztikus művészi és építészeti kezdeményezések, street art és egy egyedülálló zenei projekt fémjelzik a Temze menti térséget.

A Temze egykor virágzó kereskedelmi útvonal volt, itt érkeztek a javak Londonba, ám ahogy Anglia megszűnt tengeri nagyhatalom lenni a dokkok funkciója fokozatosan megváltozott. A raktárházakból helyes kis lakóházak lettek, a kikötők pedig lakóövezetekké, vagy a Triniy Buoy Wharf esetében hipster művésznegyedekké alakultak. 

A földterület, amely az O2 -val pont átellenes, a Bow Creek névre hallgat. Itt csatlakozik a River Lea a Temzéhez (Londonnak számos kisebb folyója van a Temzén kívül). 1514-ben az itteni hajósok és tengerészek VIII. Henriktől kaptak jogot arra, hogy bójákat és egyéb jelzőeszközöket készítsenek. Az idő előrehaladtával fabójákon kívül a világítótornyok fejlesztése és karbantartása az itteni szakemberek és mérnökök feladata lett, a világítótorony is azért épült, hogy itt tesztelhessék a legújabb technológiákat. Nem kisebb személy volt ebben a Trinity társaság segítségére mint Faraday, a dinamó atyja és elektromágnesesség felfedezője.

Faradaynek is emléket állít a Buoy Wharf: itt található London egyik legkisebb múzeuma, egy a Faraday Effect névre hallgató, egy szobás installáció. Mint az egy ilyen pici helyiségből várható, nem ad átfogó képet Faraday életéről és munkásságáról, viszont a méretéhez képest meglepően informatív és elképesztően szép a nagy gonddal berendezett kicsiny kabin. A helyiség úgy van kialakítva, mintha egy kis műhely lenne, amit Faraday épp csak most, egy pillanattal ezelőtt hagyott el, hogy kiugrojon a közeli Bow Creek kávézóba egy organikus latte-ra és mert az ajtót elfelejtette bezárni, te bekukucskálhatsz, hogy lásd min töri éppen a fejét. 

Persze mementónak ott van a látványos világítótorny, ahol Faraday egyetlen szabadalmaztatott találmányát kifejlesztette - ez nem a dinamó volt, hanem egy speciális lámpatest, amely nem kószolódott el ahogy az izzószál lassan füstôlgött benne, hála a Faraday által fejlesztett szellőzésnek. De manapság a torony egy a hosszabb életű égőknél sok százszor ambiciózusabb projektnek ad helyet - vagy mondjam inkább, hogy ezerszer ambiciózusabb? 

A Longplayer az ezredfordulón, 2000-ben kezdte meg az életét és ez azt jelenti hogy már 16 éve folyamatosan fut. És a tervek szerint működni fog még vagy 984 évig - a Longplayer 1000 éven keresztül hivatott zenét játszani anélkül, hogy ismételné magát. Speciális, tibeti harangok, úgynevezett "singing bowls" produkálják a muzsikát, de észveszejtő hosszával a Longplayer sokkal több problémával kell, hogy szembenézzen, mint, hogy véletlenül se játssza le kétszer ugyanazt a hangsort. Egy sor anyagi, logisztikai és karbantartási kihívással is meg kell, hogy birkózzon a Longplayer. A hangszer eleve úgy lett kialakítva, hogy bár most számítógép működteti, vész esetén manuálisan is megszólaltatható, a tervek szerint pedig a jövő beláthatatlan technológiát is lehet majd adaptálni hozzá. Már ha lesz valaki 1000 év múlva, hogy aggódjon a tibeti harangok miatt - egy ezredéves projekt felvet egy pár kérdést azzal kapcsolatban, hogy vajon milyen irányba tart a civilizációnk és meddig akarjuk még magunk alatt nyesegetnj az ágakat, ha azt szeretnénk, hogy a jövőben is jusson idő, erőforrás és lehetőség olyan hívságokra, mint harangok megszólaltatása míg el nem jön 2999 vége. 

A Longplayer muzsikánába itt hallgathatsz bele: http://longplayer.org/listen/live-stream/

És ha már fenntarthatóság, a Buoy Wharf más téren is élen jár ebben a kérdésben, hála a container city projektnek. A használaton kívül álló konténerekből két hullámban, 2000-ben és 2002--ben irodaházakat alakítottak ki. A modulokat legókockák módjára lehet elhelyezni, óriási a teherbírású, kicsi a költségük és az újrahasználat miatt igen környezetbarát megoldást nyújtanak. Hála a rajtuk kialakított ablakoknak és a színeknek, ráadásként még dekoratívak is. Nem hiába nyerik sorra a különféle építészeti díjakat!

A kikötőben helyet kap még számos másik művészeti projekt is - graffitik, mint Paul Mahalski "Electric Soup"-ja, amely egyszerre utal a Temze élővilágára és Faraday-re és Andrew Baldwin lélegzetelállító szobrai teszik még egyedibbé ezt a szokatlan környéket.

A szájtátással és fényképezkedéssel töltött nap után a Bow Creek Café várja a könnyed uzsonnára, a Fatboy Diner pedig a kiadós ebédre várókat várja. Utóbbi szerepelt az 1998-as Sliding Door névre hallgató moziban és hamarosan újra rivaldafénybe kerül - ott jártamkor is éppen forgattak benne egy Sam Rockwell filmet, Blue Iguana -t. 2017-ben jön a mozikba, ha el akarjátok csípni a Trinity Buoy Wharf -ot a széles vásznon. 

Mi is ez? Az otthonok és az angol középosztály múzeuma Hoxtonban, ami bemutatja az otthon funckiójának alakulását az 1600 -as évek masszív háztartásaitól a modern nukleáris családok pici, de barátságos otthonáig.

Számos múzeum van Londonban, amelyet valakinek az otthonából alakítottak ki - a Leighton house és a Stafford Terrace 18 csak két gyors példa. Mégis azt mondom, hogy nem könnyű megismerni, hogy milyen lehetett a hétköznapi, középosztálybeli angol háztartás. Elvégre a házak, amiket megőriztek és megnyitottak a nagyközönség számára, valamilyen szempontból biztosan kivételesek vagy extrvagánsak voltak, és hiába van egy egész szoba eredeti közel - keleti csempével díszítve a Leighton house -ban, azért feltételezhetjük, hogy ez nem volt jellemző minden otthonra. 

Van azonban egy múzeum, ahol képet kaphatsz arról, hogy milyen volt a brit középréteg élete - akár az 1600-as, akár a '70-es években. A Geffrye Museum Hoxtonban egy múzeum, amit egy régi úgynevezett almouse -ból alakítottak ki - tulajdonképpen egy öregek otthona volt. Ahol egykor a kis szobák álltak, ahol a lakóknak lehetett némi privát szférájuk, ott ma egy -egy korszak tulajdonképpeni nappalijának megfelelő, kis berendezett díszletet találhatsz A táblák mesélnek arról is, hogy milyen volt a család felépítése az adott korban - hogy hol dolgozott a családfő, hogy mi volt a nők szerepe a családban, hogy milyen volt a viszony a szolgákkal, akik a háztartás vezetését lehetővé tették. 

A múzeum egy sor időszakos kiállításnak is helyet ad, változatos témákat jár körül, de van egy visszatérő tárlatuk, a Christmas Past, amely a karácsonyi szokásokat mutatja be bizonyos időszakokban - tudtad például, hogy a karácsonyfa állítás nem volt divat egészen Viktória királynő koráig? Állítólag Albert herceg honosította meg a német eredetű faállítási szokást, bár az örökzöldek korábban is szerepet játszottak az ünnepi hagyományokban.

Annak, aki nyáron jön, sem kell sajnálkoznia, áprilistól októberig tart nyitva a Geffrye kertje, amely egy fantasztikus, fallal körülvett kis zöld oázis - a különböző korszakok kertjeit hivatott bemutatni, de ha csak ejtőzni akarsz, akkor is tökéletes.

Ha karácsony körül ugrasz be a múzeumban, az étteremben próbáld ki a forralt bort és a mince pie-t - mindkettő a jellegzetes karácsonyi menü része. Biztos marad rá egy pár fontod, hiszen a múzeum ingyenes!

Mi is ez? - Tekintsd meg London látképének ékét, a Tower Bridge belsejét! Látogasd meg a múzeumot, amit nem máshol kap helyet, mint a Tower Bridge -ben magában!

A Tower Bridge látványát manapság is mindenki Lodonnal azonosítja és már a megépítésekor is mindenki elégedett volt a gyönyörű külsejével, de azért ennek a hídnak is igen változatos történelme van tele izgalmas részletekkel, amiktől többet is megtudhatsz ebben a múzeumban, ami konkrétan a hídban kap helyet!

Mikor az East End növekvő gazdasági jelentősége miatt új híd építése vált szükségessé a tervezőknek azt a problémát is figyelembe kellett venniük, hogy a Temze hajóforgalma akkoriban igen nagy és jelentős volt. Az építészek számos megoldást prezentálták, de végül a felnyíló híd ötlete lett a nyertes pályamű - őrületes mérnöki konstrukció, egy valódi viktoriànus gőzgép működtette a hidat eredetileg. Manapság modern hidraulikus rendszer látja el ezt a funkcióra, de az eszméletlenül komplikált eredeti masinéria egy része máig megtekinthető az úgynevezett Tower Bridge Exhibition-ben.

A működtető motorok a Tower Bridge két jellegzetes tornyában helyezkedtek el, ide juthatsz be nagyjából £10 ellenében. Ide meg a high leve walkway-re; ez a kis függőhíd a két oszlop között eredeti funkcióját tekintve teherbírásra lett kitalálva, de a gyaloghídként is lehetett használni már a viktoriánus időkben is. Mármint lehetett volna - mivel ezt a szakaszt csak számos lépcső megmászása után lehetett elérni nem túl sokan használták és hamarosan a prostituáltak és zsebtolvajok kedvelt helye lett.

Ma mozgalmas kiállítótérként funkcionál és itt található a kiállítás legizgalmasabb része - egy szakaszon a padlót vastag üvegrétegre cserélték, így szinte a levegőben sétálva érezheted magad, ahogy végigmész rajta. Rengetegen készítenek remek képeket ezen a szakaszon és a fokozatosan rosszabbodó tériszonyom ellenére én is rá merészkedtem - noha tökéletesen biztonságos azért erős szívdobogást kaptam tőle!

Ha téged nem riaszt meg a magasság úgy válaszd a kombinált jegyet, amivel £10.40 - ért a Monumentet is meglátogaghatod - ez a kilátó az 1666-os Londoni tűzvészekn állít emléket és ha megmászod remek kis bizonyítványt kapsz!

Mi is ez? Költségmentes kacagás egy ingyenes comedy clubban North London térségben! Derülj díjmentesen a szenvedélyes humoristák Kickstarter kezdeményezésének köszönhetően!

Egy tízes körül van az átlagos stand -up vagy comdey gig Londonban, kivéve, ha tudod, hogy hová és mikor érdemes menni. Számos helyen kínálnak borravaló alapú vagy teljesen ingyenes szolgáltatást elhivatott komikusok. Az egyik ilyen műintézmény az Islingtonban, az Angel állomáshoz közel eső Queens Head street -i pub, amelyre Angel2.0 néven hivatkoznak többnyire és az Angel Comedy Club ingyenes leányvállalata ez.

Az alapító Kickstareren hozta össze a pénzt a pub -ra rekordidejű tíz nap alatt - ez minden bizonnyal az általa a Camden Head-ben szervezett másik komikus show népszerűségének volt köszönhető.

A profit egyenlőre nem szempont az alapítóinak, ingyen is megnézheted a stand -up -os srácokat - ez azért van, mert a showt szeretnék annyira nyitottnak megtartani a szervezők, amennyire csak lehet. Örömmel várják a fiatal feltörekvőket a rutinos vén rókák mellé - olyan gesztus ez, amit egy felkapott, profit -orientált klubban nem lehetne megtenni.

Cserébe neked ingyen van az élmény, de ajánlatos előre foglalni a helyet - vasárnap este nincs full house, de minden bizonnyal csak a közelgő hétfő reggel réme miatt van ez így. Egy péntek vagy szombat esti gig minden bizonnyal sokkal népszerűbb.

Az Angel Comedy nagyon stabil, erős felhozatalt kínált - öt fellépő közül egy volt, akit csak közepesen mondanék viccesnek, tehát itt abszolút nem áll az “olcsó húsnak híg a leve” tézis

Annak ellenére, hogy az estém ingyenes volt, az Angel Comedy nagyon stabil, erős felhozatalt kínált - öt fellépő közül egy volt, akit csak közepesen mondanék viccesnek, tehát itt abszolút nem áll az “olcsó húsnak híg a leve” tézis. Sőt egyenesen megkapó volt az igyekezet, amit egy teljesen profit mentes szórakoztatással töltött estébe a komédiások beleöltek - az egyik fellépők a dugóban ragadt és emiatt sokat késett, de hé! Nem csak, hogy átautózott fél Londonon (harakiri szintű önsanyargatás!), de félúton realizálva, hogy menthetetlenül el fog késni nem csörgött a kollégákra, hogy lemondja a fellépést, hanem csak végig vergődött a városon (és a helyszínen magabiztosan hozta az este egyik legjobb fellépését!).

A Queens Head street -i pub egy aprócska és kissé lelakott épület, a csilivili Wetherspoons pubokkal összemérve nem is annyira klasszikus angol pub, mint inkább tipikus magyar talponálló érzetét hozza, benne a Világ Legkisebb WCjével™. De egy estényi nevetés után kifelé tartva egyszerre megszereted az ízes - bűzös söntést - egy kicsit talán a komikusok szemén keresztül látva a világot, akik mindenhol keresik a furcsát, a szokatlan, a rondát és igen, sokszor a szomorú, hiszen ők tudják - “Comedy is tragedy plus time.”

Mi is ez? Most vagy soha- mászd meg az O2 stadion 52 méteres csúcsát North Greenwich -ben! Kalandtúra, amely nem csak edzett sportolóknak kedvez!

London kies lankái nem sok lehetőséget kínálnak a hegymászás szerelmeseinek arra, hogy kiélvezzék legkedvesebb hobbijukat. De ha valamikor Londonban járva mégis kedved támadna valami extrémebb kalandra, úgy a Greenwich peninsulán található O2 aréna a te helyed!

Az O2 a második millennium tiszteletére épült és tervezői teljes mértékben az idő bűvöletében alakították ki a paramétereit - az aréna tetején 12 oszlop a 12 hónapnak felel meg, a 365 méteres átmérő az év 365 napjára utal, az 52 méteres magasság, pedig a hetek számával hozható kapcsolatba. Ebből a három jellegzetes számból nekünk a magasság a legfontosabb. 52 méter az, ahová feljuthatsz, ha csatlakozol az Up in the O2 experience -hez.

A túra az O2 aréna sátortetejére vagyis egész pontosan az azon futó “walkway”-re visz fel. A túra a hegymászás és a teljesítmény érzetét adja, hiszen komoly felszerelést kapsz, speciális cipővel és karabinerrel, de maga a túra összesen nagyjából 90 perc és akkor sem különösebben megerőltető, ha nem vagy nagy rutinnal rendelkező hegymászó. Ha azonban kényelmetlenül érint a magasság, úgy nem biztons, hogy az élmény neked való. A vezetőd többször is figyelmeztetni fog, hogy a walkway bizony nem trambulin és okkal - a keskeny járda elképesztően ruganyos, a sima séta is olyan érzetet kelt, mintha rugókon járnál. Ehhez hozzájárul az, hogy nagy magasságban vagy és ráadásul a walkway helyenként roppant meredek - nem is az, hogy megerőltető haladni rajta, de látni, ahogy az út egyszer csak alábukik és elfogy előled az elég nyugtalanító. Akkor is erős szívdobogást tud okozni az élmény, ha magabiztos vagy a magasban, ha pedig még félsz vagy szédülsz is, akkor inkább fel se keresd az arénát - vagy menj egy koncert vagy sportesemény erejéig inkább.

Az O2 ugyanis nem csak egy 52 méteres mászóka. Bár sokan kételkedtek abban, hogy a drága stadion költsége valaha megtérül, az O2 az egyik legsikeresebb, legnépszerűbb épület lett. Olyan zenészek adtak koncertet benne, mint Madonna, Rihanna és Lady Gaga, a rock fenomén Led Zeppelin és AC\DC is zenélt itt, valamint Elton John-tól a Coldplay-en át, a Linkin Parkon keresztül Tiesto-ig bezárólag mindenféle műfaj képviseltette magát.

A mászás kezdetén oktatóvideó ismertet meg a stadion rövid történetével és a mászásra vonatkozó szabályokkal, majd a vezetőd felszerel - a nyári melegben egy egyszerű mellényt és persze a mászófelszerelést, hámot és karabínert kell viselned, meg egy mászócipőt. Lépcsőkön juthatsz fel a sátor ponyva széléig és ott villámgyorsan kell elsajátítanod a karabíner rutinos használatát, ha nem akarod, hogy a vezetőd hátrahagyjon. Ha bizonyítottad a rátermettségedet, akkor kezdődhet a mászás, a túra adrenalinnal teli része. Miután végigpattogtál a walkwayen a csarnok csúcsán körpanorámás kilátó vár - 52 méter magasból tárul eléd Greenwich látképe, a Canary Wharf tornyaitól a Thames Barrier-ig, sőt ha szemfüles vagy a távolban a Wembley stadion fehér ívét is éppen hogy kiveheted. A túra egyik legnagyobb előnye, miszerint hogy nem túl hosszú itt hátrányodra válik - mindössze pár perced marad arra, hogy magadba idd a látványt, mert a nyomodban már jön is a következő csapat és a vezetőd hajt majd előre, hogy az utánad jövők is élvezhessék a látványt.

Eddigre éppen hogy lelassult pulzusod felszökhet, mert ha felfele nyugtalanítónak találtad a látványt, úgy a kupola szélénél egyszer csak eltűnő út egyenesen kiborító. Persze az út ott van előtted, de meredeken lejt lefelé és elég embert próbáló tud lenni a lefelé vezető séta - noha nem az Everest azért nem is a szokásos “stroll on the Strand”. De közben végtelenül izgalmas is és újra a földre érkezve nyugodtan vállon veregetheted magad, amiért ilyen magasba feljutottál.

Hogy megéri -e a £35 -ot a 90 perces túra amiből jó ha 10-et töltesz a kilátás megcsodálásával? Az abszolút rajtad áll! De ha olyan kilátásra vágysz, amiért még is dolgoztál, ahová nem lift visz fel és ami egy kicsit több izgalommal kecsegtet, mint egy végtelenül tekergő csigalépcső, akkor próbáld ki magad az O2-ban!

Mi is ez? Londonban vár a legnagyobb ezüstpiac! Ruházz be a legújabb (vagy első) ezüst étkészletedre Holborn környékén egy piacon, amely a föld és másfél méter acélréteg alatt rejlik! 

Ha Holborn körül jársz, de már eleget láttál a British múzeumből, úgy alternatív állomásnak ott van a London Silver Vaults a Chancery Lane -en.

Tulajdonképpen egy sor széfről van itt szó, amik labirintus szerű összevisszaságban húzódnak az úgynevezett Chancery House alatt. A funkciójukat tekintve a széfek eredetileg tényleg széfek voltak, az eladásra szánt ezüstöt tárolták itt a kereskedők, de egy pár év múlva az eladók rájöttek, hogy magukból a méretes széfekből is roppant kényelmesen tudják lebonyolítani az üzletet.

A kis boltok talán egyik legnagyobb előnye, hogy még sohasem fosztották ki őket az 1876- is megnyitásuk óta a 1,2 méter vastag acél falaknak köszönhetően. Mikor a felszíni épületet a II. világháború alatt lebombázták a széfek azt is sértetlenül túlélték.

Habár az alant felsorakozó több mint negyven üzlet vezetői egymás legfőbb konkurenciáját nyújtják, a hangulat odalent mégis barátságos, fesztelen. Az eladók kedvesen odaköszönnek egymásnak és veled is simán szóba elegyednek, ha van kedved megszólítani őket. Némelyek még azt is megengedik majd, hogy lefotózd a portékáikat -  hírek szerint a londoniak igen kis százaléka ismeri csak a Silver Vaults -t és mind a látogatók, mind a vásárlók főleg turisták, ìgy az eladókat nem lepik meg a kamerával felszerelkezett személyek. Egymással is természetszerűleg barátságosak, mert a legtöbb üzlet ugyanahhoz a családhoz tartozik már több, mint 50 éve - generációk nőnek fell az ezüst biznisz ezen föld alatti erődjében egymás mellett dolgozva.

Ha csak nem akarsz venni valami szépet és fényeset, akkor semmit sem kell költened a Silver Vaults -ban járva, ugyanúgy ingyen besétálhatsz, mint egy Sainsbury’s -be. Lesz mit nézni, legalább annyi szépséges ezüst van itt, mint egy múzeumban és ha vennél is valami, állítólag az árak igen alacsonyan, valahol £5-nál kezdődnek!

Mi is ez? Libegőzz London felett és nézd meg a magasból a város fő látnivalóit Southeast London közeli szépségeitől egész North London távolba vesző látképéig.

Bővebben: A North Greenwich peninsula- ról, az O2 mellől a Royal Victoria DLR stationig visz az Egyesült Királyság egyetlen libegője. Az Emirates légitársaság nevével fémjelzett attrakció egy nagyjából tíz perces utat jelent a Temze és Greenwich felett, ahonnan kiváló kilátás nyílik a Canary Wharf tornyaira, az AcelorMittal Orbit-ra az Olimpiai parkra, a Thames Barriere, mi több még a város átellenes végében magasodó Wembley stadion felett ívelő fehér árkádot is ki lehet venni, noha csak némi nehézséget árán.

Ha az Oyster kártyádat használod az út alig £3.40, már ha nem oda - vissza teszed meg. Ilyen gazdaságos jegyárak mellett akár még is kérdezhetnéd magadtól, miért nincs még három - négy ilyen attrakció a városban. Vagy épp átfuthat a fejedben a kérdés, hogy pontosan mi köze is van az Emirates Airlines -nak a libegőhöz.

Nos, a Cable Car rendszer valószínűleg azért nem lett felkapott, mert a Londonban installált a világ legdrágább libegője lett. Amikor a londoni közlekedési vállalat, a TFL vagyis Transport For London az első kalkulációkat készítette nagyjából 20 millióra becsülték a projekt árát. De mert ebbe nem számolták bele csak magát az építést és nagyvonalúan kihagyták a projekt menedzselésének költségét, a tényleges árat vészesen alábecsülték - végül £60 milliót emésztett fel a cable car. A TFL kénytelen volt szponzorok segítségét kérni és az Emirates Airline beszállt a finanszírozásba, cserébe azért, hogy a neve minden szabad felületen feltűnjön.

És hogy ez mit jelent neked? A legolcsóbb módszert, hogy 90 m magasból láthasd a város délkeleti részét! Akár biciklivel vagy tolószékben!

Mi is ez? Nézz meg egy színdarabot a ma is aktív Globe színházban, szinte ingyen. Utazz vissza az időben és folytass egy évszázados hagyományt a falak között, amik ha nem is eredetiek, de annyira autentikusak, amennyire az csak lehetséges.

A legtöbb útikalauz javasolja, hogy látogasd még a Globe -ot és hogy próbáld ki milyen  groundling -nak lenni, de szerintem ezt nem lehet eléggé nyomatékosítani: Próbáld ki milyen groundling -nak lenni!!!! De tényleg!!!

De hogy mi is az a groundling? Hogy ezt megértsd, vessünk egy pillantást a Globe múltjára és jelenére!

A mai Globe Theatre csupán egy ügyes reprodukció, egy őrületes, zseniális amerikai színész, Sam Wannamaker szerelem gyereke, aki Shakespear rajongóként kibírhatatlannak találta, hogy Londonban nem található semmi, ami Shakespearrel kapcsolatos. Az eredeti színház 1613 -ban egy rosszul sikerült pirotechnikai trükk után leégett, Wannamaker előtt egy parkoló állt a helyén egy jellegtelen emléktáblával, ami megemlítette, hogy oh, mellesleg itt állt a világ egyik leghíresebb színháza. Wannamaker nem csak, hogy újjáépíttette a Globe -ot, de arra is ügyelt, hogy mindez korhű módszerekkel és autentikus anyagokkal menjen végbe. Így a Globe London egyetlen szalmatetős épülete, mivel a törvények a londoni tűzvész idejéből tiltják a gyúlékony anyagok használatát. De nincs miért aggódni, a Globe tetején hipermodern esőztető rendszer óvja a nézők életét.

Ha azt hinnéd azonban, hogy az eredeti Globe olyan tiszteletre méltò műintézmény volt, mint a mai, akkor ki kell hogy javítsalak - történetesen az egész Bankside a morális fertő melegágya volt ahová egy hosszú munkával töltött nap után vétkezni jártak a Temze északi partjáról az irodisták. Amikor a Globe felhúzta az esti előadást jelző zászlókat, a tömeg megindult, hogy szétcsapja magát és élvezze a Bankside nyújtotta megannyi szórakozási lehetőséget - állatviadalokat, kocsmákat, kéjnőket.

Az sem igaz azonban, hogy kizárólag a forrófejű ifjak és a társadalom legalja járt volna a Globe -ba. A színház a szociális ranglétra minden fokáról vonzott látogatókat és a Globe teljes felépítése ezt tükrözi.

A legelőkelőbb helynek a kényelmes ülőpáholyok tűnnek és feltételezhető, hogy a legjobb ülőhely a színpaddal közvetlen szemközti erkély volt, ahová kizárólag királyi sarjak kaphattak jegyeket. Meglepő módon ez egy kicsit sem igaz, ezek a páholyok közepes árfekvésűek voltak. A módosabbak akár párnákat is vásárolhattak, hogy ne kelljen a kemény fa padokon ülniük és hogy felvághassanak a pénzükkel.  

Mindeközben a tényleg gazdagok, a társaság krémje egy a színpad felett elhelyezkedő páholyban ült mindenkor - a térséget ma a színészek használják (például a híres erkély jelenetben), de a hőskorban itt ült az arisztokrácia. Hogy semmit nem láttak a darabból az teljesen biztos, ők elvégre közvetlenül a történések felett trónoltak. De az az igazság, hogy semmi nem érdekelhette volna őket kevésbé, mint a darab. A földi halandókkal ellentétben ők nem azért jártak színházba, hogy nézzenek, hanem, hogy őket nézzék.

És, hogy hol ültek az alja nézők? Épp ez a trükk, hogy nem ültek sehol! A színpad előtti állohelyek potom pénzért keltek el - ma £5 -nak felel meg az az összeg, amit az ilyen helyekért fizettek. És itt kanyarodunk vissza a “groundling” kifejezéshez. A közönség ezen szegényebb részét hívták groundling -nak, mert ők a többiekkel ellentétben a földön álltak. És nem voltak épp a legkellemesebb társaság. Bűzlöttek, mert a fürdés nem volt divat, épp ellenkezőleg úgy hitték, hogy egy egészséges koszréteg távol tartja a kórságokat. Visszatapsolták a disznó vicceket és kardpárbajokat, a színészeknek olykor egész jeleneteket kellett megismételjük a kedvükért. Ittak, mint a gödény. És ha menniük kellett, hát nemes egyszerűséggel a földre pisiltek.

A Globe törzsközönsége mára radikálisan megváltozott, de egy szokást megtartottak - ma is lehetsz groundling. (De neked nem szabad odapisilni!) Alig £5- ért kaphatsz jegyet a Globe szó szerinti földszintjére, ezzel folytatja a színház az olcsó jegyek hagyományát.

Mind a mai napig a nézők, akik állójegyeket foglalnak olyan közel mehetnek a színpadhoz, amennyire nem szégyellnek - az előadás alatt sokan fel is könyökölnek a színapdra. És a hab a tortán, hogy groundling -ként a színészek veled fognak interakcióba lépni!

Persze tudom, hogy a színház tradicionálsian “ülőmunkának” számít és végigállni a Lír királyt talán egy kicsit kényelmetlennek hangzik, de hallgass meg! Abszolút megéri groundling -nak lenni és nem csak azért, mert így olcsón juthatsz hozzá a jegyekhez. Mind a mai napig a nézők, akik állójegyeket foglalnak olyan közel mehetnek a színpadhoz, amennyire nem szégyellnek - az előadás alatt sokan fel is könyökölnek a színapdra. És a hab a tortán, hogy groundling -ként a színészek veled fognak interakcióba lépni. Persze odakacsintanak a páholyokba is, de legvalószínűbb, hogy a te válladra ülnek, vagy a te üveg vizedet kérik el, ha közel vagy a színpadhoz. A Globe ugyanis ebben az értelemben véve nagyon élő, nagyon interaktív - a környezet abszolút meghatározza az előadás lefolyását ebben a nyitott tetejű színházban. A személyzet máig emlegeti az olyan eseteket, mint amikor az egyik színész egy egész kis jelenetet improvizált a színpadra landolt galambot kergetve vagy amikor egy drámai monológ csúcspontján egy mennydörgés szakította félbe a színészt - ez aztán az isteni színjáték, nem? Szóval, ha azt szeretnéd, hogy a vizited a Globe -ban valóban magàval ragadó élmény legyen, ha szinte része akarsz lenni annak, ami a színpadon zajlik, akkor nézz szembe némi kényelmetlenséggel és állójegyeket vegyél! A Globe-ban tényleg áll a szabály, hogy a kevesebb néha több - ha kevesebbet adsz ki a jegyre több élménnyel fogsz gazdagodni!

Mi is ez? VIII. Henrik gyermekkori otthona, ami az enyészeté lett volna két excentrikus milliomos, a Courtauldok segítsége nélkül, akik saját képükre formálják a kastélyt. A középkori kültakaró alatt meghúzódó múzeum az 1930 -as évek belsőépítészeti csúcsának állít emléket.

A történelem néha váratlan fordulatot vesz és a Greenwich közeli Eltham Palace története sem éppen szokványos. A középkorban az angol királyok által frekventált kastély volt, bálokat, karácsonyokat tartottak itt, uralkodókat vendégeltek meg. VIII. Henrik itt nőtt fel. De a Greenwich Palace megépülésével lassan kiesett az urak kegyeiből a kastély, ami állatállománya miatt még vadászházként használtak egy darabig, de a szarvasok eltűnésével a palotát ebek harmincadjára hagyták. Mikor már úgy festett, hogy a kastély az enyészeté lesz, egy különc milliomos pár, Stephen és Virginiai Courtauld megmentette a házat.

De nem konzerválni kezdte a kastélyt a szokatlan pár - hanem a lehető legmodernebb otthont hozzák létre egy Tudor erőd várárkától ölelve, egy 15. századi kastély oldalához csapva.

Stephen Courtauld családja textil gyártással szerzett milliókat, de Stephen nem dolgozott az iparban, ő főleg költeni szerette a megszerzett vagyont - külföldi utakra, festményekre és az Eltham Palace-re.

Mára ódivatúnak számít az 1930-as évek Art Deco dizájnja, de amikor megépült, az Eltham Palace olyan high - tech volt, mint egy Apple store. A ház minden sarkában hangszórók sugározták a gramofon zenéjét, porszívó és telefon könnyítette meg a Courtauld -ok életét, Virginia fürdőszobájában aranyberakás díszelgett és még egy melegházat is építettek a különc pár különc házikedvencének, Mah Jongg-nak, a gyűrűsfarkú lemurnak.

Persze a középkori kastély radikális átalakítása vegyes érzéseket keltett, volt kritikus, aki cigarettagyárhoz hasonlította a belterek, de a Courtauld -oknak hamarosan sokkal nagyobb problémával kellet szembenézniük. A II. Világháború és a Blitz miatt kapitulált végül a család Zimbabwe-be (akkoriban Rhodéziaként ismerték). No de nem csak azért hagyták el a kastélyt, mert féltették az életüket - elvégre a borospincéből elsőrangú, kényelmes bunkert alakítottak ki. Végül a háborús helyzet miatt megfogyatkozó szolgaállomány kergette számkivetettségbe a Courtauld -okat, akik Afrikában szomorú szívvel hozzták létre második luxus otthonukat.

A kastély modern és ősi részei mind elképesztőek, a kert lélegzetelállító és a jegyár nem vészes - £15 körül van a teljes árú jegy. A pénzedért cserébe egy kiváló multimédia guide-ot kapsz és egy jegyet, amely elmondja, hogy a Courtauld -ok megannyi prominens vendége közül te melyik vagy. A lenyűgöző látvány, a rengeteg tény és a játékos megközelítés együtt felejthetetlen élményt nyújt, abszolút nyerő ötlet meglátogatni az Eltham Palace-t!

Mi is ez? Egyedülálló múzeum, amely témája az egészség, gyógyászat és emberi test, minden ami ezzel egy kicsit is kapcsolatos a meditáció ról a medicináig. A kollekció alapját muzeális darabok adják, de a modern gyűjtemény inkább a kortárs művészetre koncentrál.

A Euston állomásról kilépve épp csak az úton kell átkelni, hogy az ember megtalálja London egyik legrendhagyóbb, legérdekesebb és teljesen ingyenes múzeumát, a Wellcome Collection -t.

Szokatlan tematikájú kiállítótér ez - modern művészeti alkotások gyűjteménye, amelynek témája a gyógyítás, gyógyulás és egészség.

A téma nem véletlen, az alapító, Henry Wellcome egy amerikai gyógyszergyártó volt. Mezei patikusból lett gyógyszermágnás. Akkor futott be, mikor áthozta a tengerentúlról a gyógyszergyártó gépét és betört vele a gyógyszer piacra, ami akkoriban még teljesen mentes volt mindenféle szabványosítástól - Henry megbízható, tökéletes kis pirulái új korszakot jelentettek. Elképesztő vagyona egy részét arra használta, hogy egészséggel és gyógyászattal kapcsolatos tárgyakat gyűjtsön.

A gyűjtő szenvedélye a gyermekkorában kezdődött, mikor az amerikai prérin véletlenül egy ősi nyílhegyre akadt. Felnőttként egészen elképesztő gyűjteményt hozott létre - olyan tárgyakat vásárolt össze, mint Napóleon fogkeféje, egy múmia, guilottine, japán szexjátékok és olasz kabala agyag fütyik.

Az eredeti állomány egy része megtekinthető ma is, de a kiállítás többnyire inkább a jelenre fókuszál - kortárs képzőművészek munkái töltik még a Wellcome Collection -t. Ha valami merőben modernet szeretnél látni, ami tényleg érdekes, akkor itt a helyed. A Wellcome mindig meglepő csavaros dolgokkal rukkol elő- szó szerint lila ködben sétálhatsz, hallgathatod, ahogy művészek chat robotoknak öntik ki a szívüket és velük vitatják meg az ars poetikájukat, tanulhatsz az emberi szexualitás kérdéséről komolyan és szatirikus szemszögből vagy az emberi hanggal kapcsolatos kiállítás kapcsán hallhatsz a beszédtréningről, amin a nemváltó programok alanyai vesznek részt - mindezt attól függően tekintheted még, hogy éppen mikor vet oda a sors. De a belépődíj miatt sosem kell aggódnod, a Wellcome mindenkor ingyenes.

Mi is ez? A fantasztikus női ikonnak, Florence Nightingale-nek szentelt szépséges múzeum. A kivételes Florence a hivatástudatot és hősies áldozatvállalást választotta egy nőnek akkoriban szokatlan helyszínen - a csatatéren.

Hogy honnan ered az inspiráció és a küldetés tudat az bizony egy trükkös kérdés. Az ember hajlamos azt hinni, hogy csak a szegény vagy nehéz sorsú emberek vannak tele nagy álmokkal és szorgalommal, de Florence Nightingale története épp az ellenkezője annak az “underdog” sztorinak, amit már úgy megszoktunk.

Florence Nightingale ugyanis egy meglehetősen tehetős családból jött. Gyerekként nevelőnők és az édesapja tanították és már akkor is megmutatkozott az érzéke a szervezéshez és a statisztikához. Fiatal nőként semmire sem volt gondja, csak utazta a világot testvérével Patrhenope -val vagy épp barátokkal. Megvolt mindene, amiről csak egy nő álmodozhatott akkoriban. De ahelyett hogy örömmel töltötte volna el őt a nagy nyugalom, Florence aranykalitkában érezte magát - a háztartás vezetés és hímzés, mint főállás, borzasztó kilátásnak tűnt Florence szemében, aki sorra utasította vissza a gazdag kérőket.

A család pechére, mikor egy komoly vírussal az egész família ágynak esett Florence vette kezébe mindenki ápolását és egy csapásra megtalálta a hivatását - attól a perctől kezdve Florence mindenáron ápolónő akart lenni. Sajnos akkoriban az ápolónőket nem szentként tisztelték - alja munka volt az ápolás, amit csak rosszéletű, iszákos nők végeztek, pusztán kényszerből. Florence ötlete, hogy ápolónő lesz, nem aratott osztatlan sikert. Sok könny és vita árán azonban elérte célját az ifjú Nightingale és karrierje beteljesedni látszott, amikor a Krími háború kitörésekor nővérnek hívták a frontra.

A körülmények nagyon távol álltak az ideálitól és rengeteg katona nem a csatatéren hanem a pocsék kórháznak esett áldozatul. Florence elképesztő szenvedéllyel napi 22 órát dolgozott, szervezetet, statisztikát vezetett és ápolt de sokáig minden igyekezete hiába való volt - a kórház egy szennyvízprobléma miatt a fertőzések melegágya maradt. Miután azonban a mérnökök megoldották a szennyvíz elvezetés kérdését Florence ápolási módszerei csodásan beváltak. Florence legendás státusza azonban nem csak abból fakadt, hogy jó szakember volt. Szenvedélyes munkája olyan extra feladatokat is magába foglalta mint, hogy személyesen írt az elhunyt katonák rokonainak vagy hogy bankot szervezett a katonáknak, amin keresztül hazaküldhették a megkeresett pénzüket így nem kártyázták el azt.

Sajnos az elképesztő tempónápak meglett az ára, Florence maga is szerzett egy fertőzést és sosem épült fel teljesen - de csodák csodájára hosszú életet élt és mindvégig óriási tisztelet övezte a szakértelmét és hitét az ápolásban.

A St. Thomas kórházzal fonódik össze Florence neve így a Florence Nightingale múzeum a mai modern St. Thomas kórház tőszomszédságában található. Kicsike múzeum ugyan, de gyönyörűen berendezett olyan díszletekkel, amik egy színházat megszégyenítenének. Átfogó képet ad Florence életéről, szórakoztató és interaktív ez a kiállítás és mindössze £7 -a kerül! Ne hagyd ki, főleg ha érdekelnek a kiemelkedő történelmi nőalakok - habár módos volt Florence, de nem volt előkelőség, azonban a katonák, akiket ápolt nem hogy királynőként, de istennőként tekintették rá. Újdonságként egy Peter Pan kiállításnak is helyet ad a tárlat, amely nem véletlenül került egy kalap alá az ápolás és kórházak históriájával - J. M. Berry az egyik leghatékonyabb adakozás stratégiát találta ki, mikor a műve, a Pán Péter szerzői jogait a Great Ormond street -i gyermekkórháznak adta. Máig minden adaptáció bevételei a kórházat (is) gazdagítja. Ha érdekelne, mi volt Berry motivációja erre a nemes tettre vagy csak szereted a karaktert, akkor vess egy pillantást erre a nagyszerű múzeumra.

Van egy nagy csomó hely, amit érdemes Londonból indulva meglátogatni és az egyik ilyen állomás Windsor. A Windsor -i kastély II. Erzsébet kedvenc otthona (a Buckingham csak egy rozzant tanya a véleménye szerint). Windsor pedig a 18. legdrágább város az Egyesült királyságban, amit te is lehet, hogy meg fogsz érezni kissé a pénztárcádon, de ennek ellenére melegen tudom ajánlani, hogy járd be a várost és van is egy - két tippem, hogy mit érdemes csinálni!

Windsor két keréken - 

Én imádok biciklizni, de nem vagyok nagy sportember, nincs váltós csúcs szuper bringám és Londonban alig bicikliztem. Én a Mid the Gap biciklis Windsor túráját választottam, de ha van egy bringád és egy térképet a térségről, minden bizonnyal ingyen is végigcsinálhatod ugyanezt a kirándulást. Annak, aki nem sajnálja rá a pénzt - ez a túra óriási élmény volt a számomran és javaslom mindenkinek, aki egy kicsit szeret két keréken kóvályogni. A túra a klasszikus idegenvezetés kombinálja egy bicajos kalanddal. A terep abszolút sima és a táj gyönyörű, három óra könnyed biciklizés vár sok pihenővel és még teázni is elvisznek, noha az az árban nincs benne.

A Thames Valley ahol a túra visz lapos, a túra főleg bicikliutakat követ és a táj gyönyörű. A 13 km -es távot meg sem érzi az ember a lankákon.

Az állomások között van az Olimpiai kajakos medence, ahol maga Harry herceg is tanult evezni, mivel a közeli hírneves iskola, az Eton diákjai használják a mesterséges tavat év közben. A diákok azonban a Temzét preferálják, ahol a közeli szigeten kikötve kedvükre rúghatnak be, noha kiskorúak.

Ha mégis megéheznél és elfáradnál, ne aggódj, a túra megáll egy Tudor háznál, ahol teát vásárolhatnak az arra vágyók. A Downey Court, amely az ananászról híres, meg egy nagy tucat filmet forgattak benne, remek teát is kínál óriási teasütivel tálalva. Egyedülàllò teljesítményként itt termesztették Angliában először ananászt a modern melegházi módszerek felfedezése előtt.

A túra érinti az Eton fiúiskolát is. Az iskola fennhéjázó közegében olyan “bölcseket” neveltek, mint a bukott miniszterelnök David Cameron vagy a fantasztikus ex-polgármester, vadiúj külügyes Boris Johnson. (Érdekes módon az alacsonyabb származású Johnson állítólag sokkal kiemelkedőbb figura volt, mint az átlagon aluli David Cameron!) Itt végzett továbbá Vilmos és Harry herceg, utóbbi nagy bajkeverőként szerzett hírnevet!

A túra nem visz fel a Windsor kastélyba, de kiváló kilátást kapsz rá és érdekes tényeket tudhatsz meg!

Windsor kastély

A kastély legszebb attrackiója talán Mária királynő babaháza, ami, természetesen, semmihez sem fogható, amit eddig láttál. A több méter magas babaházba mindenféle csodás miniatűrt készítettek a mesteremberek, a kis tárgyak között vannak miniatűr könyvek, amiket ténylegesen el is lehet olvasni egy nagyítóval. Még egy akkoriban nagy újdonságnak számító apróság, egy porszívó is látható benne. Persze a State Apartments is lélegzetelállító, a részek, amiket meglátogaghatsz főleg muzeális jellegűek. A St. George's Hall egy csarnok, amit a lovagoknak szentelte:, mindekinek, akit valaha lovaggá ütöttek van itt címerpajzsa - kivéve azoknak, akik kiestek a pixisből. Akik utóbb szégyent hoznak a nemzet nevére annak bizony kíméletlenül kiteszik a szűrét (pajzsát) a dicsőségcsarnokból. De a királynő ezek között a falak között fogad külföldi méltóságukat. Mikor Obama érkezett látogatóba, nyilvánvalóvá vált a királynőnek a Buckingham iránt érzett ellenszenve - hát hónapon át szervezték a gála vacsorát Londonban, majd két nappal az elnök érkezése előtt a királynő kijelentette, hogy ki nem állhatja a Buckingham -et és az egész trükköt az ültetéssel és díszítéssel Windsor -ban kellet rekordidő alatt reprodukálni.

A királynő vonzódása érthető, a kastély ősi és monumentális és akkor még nem is szóltam a St. George Chapelről vagy a könyvtárból és az abban tartott érdekesebbnél érdekesebb kiállításokról!

Feltétlenül keresd fel Windsort, ha időd és büdzséd engedi, valódi vidéki város alig egy órára Londontól, festői és vidá,  főleg jó időben! Gyalog, kocsival vagy biciklivel, élvezni fogod a tartózkodást!

Ha Londonban járva szeretnél színházba menni (És miért ne szeretnél? A kínálat eszméletlen!) de csak egy helyet tudsz meglátogatni, akkor én a National Theatre -t ajánlom. Biztos vagyok benne, hogy a Broadway musicalek méltán híresek és a Wickedre is biztos okkal kelnek el £100 felett a jegyek, de boszorkányok ide, tündérek oda, ami a NT-ben történik az valódi varázslat.

Én egy produkciót láttam, egy Jane Eyre adaptációt és az egyik kedvenc történetem az, hogy hogyan keveredtem aznap este a színházba. Egy barátommal a jegypénztárak felé igyekeztünk, hogy többet is megtudjuk a National Theatre backstage túrákról, amikor egy bácsi odalépett hozzánk, megkérdezte, hogy szeretnénk -e két jegyet ingyen mert neki van két fölös és tovàbbàllt, mielőtt akár egy penny -vel kompenzálhattuk volna.

A produkció, amit láttunk elképesztő volt és nem csak azért tetszett, mert elsőrangúak voltak az alakítások vagy mert imádom az alapművet, hanem a kimondhatatlanul kreatív díszletek miatt is. Az elsőre jellegtelen fa váz a szemünk előtt transzformálódott előbb nyomasztó árvaházzá majd kies vidéki kastéllyá, ahogy a színészek interakcióba léptek vele.

Ez persze mind szép és jó, de nyilván senki nem fog napokig a színház előterében héderelni, várva hogy hátha van valakinek két fölös jegye. Ha szeretnéd megtapasztalni a National Theatre belsejét, de tényleg semmiképp nem fér bele a színház jegy, úgy nagyjából tíz fontért csatlakozhatsz a fent említett backstage túrához. Ha magát a produkciót nem is, de az előkészületeket láthatod és hallhatsz arról, hogy mi zajlik a színfalak mögött és szinte biztos, hogy szájtátva fogod hallgatni mit visznek végbe a mesteremberek hétről hétre.

A vezetőd minden bizonnyal fel fogja hívni rá a figyelmet, hogy a Nemzeti épülete ronda. Egy - két brutalizmus fanatikus kivételével mindenki egyet érthet ezzel a kijelentéssel. A jellegtelen külcsíny azonban nem véletlen - egyrészt praktikus okai vannak, másrészt ezekről a produkcióról nem akarod, hogy bármiféle csicsás beltér elterelje a figyelmedet!

Ha a külsőt a praktikus jelzővel illetjük, úgy a backstage egyenesen ipari - tulajdonképpen nem színházra, hanem műhelyre hajaz. Ez azért van, mert a szemkápráztató díszleteket itt helyben építik az asztalosok. A NT-ben nem kímélik magukat, ha díszletről van szó. Hat hetente állítanak új produkciót színpadra és általában egyszerre kettőt. Ez alatt a hat hét alatt a díszletet meg kell tervezni, az ambiciózus design-t kivitelezhető tervvé kell alakítani, a díszletet meg kell építeni, le kell festeni majd a csapatnak gyakran be kell tanulni azt is, hogyan szedjék szét és rakják össze a díszleteket rekord idő alatt. Emellett a feszített munkatempó mellett elképesztő hogy néha milyen vállalkozásokban fognak a rendezők - a hírek szerint, amikor Philipp Pullman “Arany iránytű” -jét (egy kiváló könyv, amiből szörnyű adaptáció készült Nicole Kidman-nal) állították színpadra az epikus fantasy felállás megkövetelte, hogy összesen százszor(!!!) cseréljenek díszletet egy produkciót alatt.

A jelmezek terén sem sajnálják az időt és az erőforrásokat a NT-ben és ami még jobb az éppen nem használt jelmezeket magad is kikölcsönözheted a színház saját irdatlan jelmez raktárából. Relatíve reális áron szerezhetsz be olyan kosztümöket, amiket maga Judy Dench vagy Benedict Cumberbatch viselt a korábbi produkciókban.

A National Theatre továbbá azon színházak egyike, amelyik saját fegyverszakértőkkel rendelkezik, akik azért felelősek, hogy hatástalanítsák a színpadon használt nagyon is valós pisztolyokat és kidolgozzák a pirotechnikai megoldásokat - magyarán az ő dolguk, hogy felgyújtsanak dolgokat.

A túra tucatnyi izgalmas dolgot tár fel abból az elképesztő munka mennyiségből, amit a színházban minden produkció előtt végzhesz visznek és amit, ha minden jól megy, te soha nem fogsz látni, kivéve, ha csatlakozol a túrához.

És, hogy mi a legjobb? Ha még a túra ára sem fér bele, de felkeltette az érdeklődésed a National Theatre, úgy a Dorfman Theatre Foyer galériájáról feljuthatsz az úgynevezett Sterling High Levél Walkway-re, ami a színfalak mögött és a műhelyek felett fut és beleleshetsz abba, hogy min dolgoznak éppen a mesterek - teljesen ingyen!

Szakértők szerint, ha egyszer megérkezel Londonba akkor màr soha többé nem kell elhagynod azt, mert itt minden megtalàlható, amit az ember csak kìvànhat. Bizonyìtja ezt a tételt, hogy a Wembley tőszomszédságában àll Európa legnagyobb hindu temploma - a Swaminarayan Mandir vagy kezdőknek csak Neasden templom.

Egészen màsvilàgi làtvàny a hindu templom a brit ég alatt, ha pedig kisüt a nap azonnal az Indus völgyébe transzportàl a làtvàny. A lélegzetelállító templomot kevesebb, mint 2 év alatt húzta fel a több ezer önkéntes. A millió pici miniatűrt olasz màrvànyba és bulgàr mészkőbe faragtàk - az alapanyagokat egészen Indiàig hajóztàk, majd a kész munkàt visszajuttatàk Londonban, ahol az ősi védikus irànymutatàsnak megfelelően raktàk össze a mandirt.

A hinduizmus a vilàg legősibb vallàsa, Indiàból ered a szanszkrit nyelvvel és a nulla koncepciójàval együtt. Bővebben is tanulhatsz a vallàsról, mivel a templomban kiàllìtàs vezet végig a hindu hit alapjain. A légkör megkapó, baràtsàgos, invitàló - a hindu vallás egyik alap állìtàsa, hogy a spirituális fejlődés mindenkinek elérhető kellene, hogy legyen és a Neasden templom egyértelműen ezt a szemléletet követi. Alig, hogy belépsz, lelkes önkéntesek segítenek megtalálni a templom lélegzetelállító központjàt vagy éppen a soron következő táncbemutatót.

Ha valami lenyűgözőt szeretnél làtni Londonban, ami nem feltétlenül a Parlament, a Neasdent templom a hét hét napjàn nyitva àll ês teljesen ingyenes! Közel van a Wembley stadionhoz, de a tömegközlekedésről itt tájékozódhatsz bővebben.

Ki ne akarna többet tudni a pottyantàs művészetéről? Elvégre, becslések szerint életünkből àtlag 1,5 - 3 évet az àrnyékszéken élünk àt! A klotyómanóknak kedvez a London Loo tours, amely a historikus londoni budikat mutatja be.

A rendhagyó túràt egy amerikai bevándorló màniàja indította - Rachelt felháborította, hogy Londonban gyakran fizetnie kellett a nyilvános wc -kért és kutatni kezdett, aminek eredménye képpen sokkal többet tudott meg a toalettekről, mint az bàrkitől elvàrható. Tudàsbàzisa hamarosan akkora lett, hogy túràt indìtott a retyó rajongóknak. A tradíciót ma màsok viszik tovább, de ha csatlakozol egy Loo tourshoz ma is mindent megtudhatsz, ami a wc -ket illeti.

És van is mit megtudni, hiszen az anyagcseréhez fűződő ambivalens viszonyunk rengeteg àtalakulàson ment keresztül - a római idők fesztelen mosdó - beli pletyka hàlózatàtól a szemérmes viktoriànus időkön àt a mai napig, amikor is a modern mérnökök az emberi sallang hasznos üzemanyaggà  való àtalakìtàsàn fáradoznak. Renegeteg az izgalmas tény, amit feltàrhatsz - melyiket a legbritebb bidé Londonban? Melyik a legöregebb? Mennyi profit van a fizetős wc-kben? Ha mindig is tudni akartad, hogy ki találta fel a toalettet, hogy ki felel az első vìzvezetékért, ha tudni akarod, hogy hogyan làtjàk el vìznyomàssal a làtvànyos mosdókat a Shard tetején, ha nem veted meg a budi humort, ha akarnàl valami kicsit szokatlan is csinàlni Londonban, akkor itt az alkalom! Lehet ràncolni az orrunkat és húzni a szànkat, ha az anyagcsere jön szóba, de ha van valami közös bennünk és az elődeinkben a középkorból vagy éppen a római időkből az az, hogy mind ki kell menjünk néha. Hatàssal van a mindennapi életünkre, hogy nem tudunk olyan elegáns megoldással élni, mint a fotoszintézis és bizony van végtermékünk, legyen bármilyen kellemetlen is. De hajlamosak vagyunk tettetni, hogy nem, márpedig mi nem megyünk ki, egészen addig, amìg valami el nem kezd bűzleni. Pedig egy frissebb, nyitottabb szemlélet lehet, hogy forradalmasìthatnà az energiakrízisünket - állítólag üzemelt Londonban egy bélsàr hajtotta busz és az egyetlen ok, amiért még nem hódìtotta meg az utakat ez a forradalmian zöld, innovatív technológia az a finnyàssàgunk. Tàgìtsd hàt a làtókörödet egy nem várt irànyba - London alà, a csatornák közé, egy olyan területre, ahovà csak akkor szoktunk figyelmet fordítani, amikor a dolgok nem mennek a tervek szerint.

A London Loo tours minden hétvégén indul. Két opció közül vàlaszthatsz, az egyik a Water-loo, a màsik a B-loo-msbury túra. Egy felnőtt teljes àrú jegy £12. A túra kb 1,5 óra könnyű séta. Ha többet akarsz megtudni a túràról keresd őket ezen a weboldalon.

Az inspiráló idézetek korában, ahol tarol Taron Eggertonnal a Eddy the Eagle, kiábrándìtóan kijózanìtó a költō zseni és “csodagyerek” Keats élettörténete, aki alig 25 évet élt és meg sem érte, hogy a versei befussanak.

Noha az élete nem volt pusztán nyomor, ō volt az a fajta álomhajhász, aki úgy ugrott ki a biztos sebészi munkájából, hogy sosem láthatta meg merész húzása pozitìv gyümölcsét.

Egy sor tragikus esemény formálta szegény Keats kora gyerekkorát - mikor épp csak belekóstolt a költészetbe a szülei kis különbséggel elhunytak. A továbbtanulása a gyámja kezébe került és a jóakaró gyámja orvost akart képezni Keatsbōl, aki kötelességtudóan kitanulta a szakmát, csak azért, hogy elhagyja azt a záróvizsgája után. Mikor  megjelent egy költeménye a kedvenc lapjában, kiugrott, hogy fōállású poéta legyen.

Hampsteadbe költözött, ahol pezsgō mūvészélet vette körül - elkezdte kiadni a verseit, kevés közönség és anyagi sikerrel. A küszködō költō ebben a Hampstead -i házban beleszeretett a szomszédjába, Fanny Brawn-ba. Fanny -t sokan kritizálták, amiért romatikus, viktoránius nōideál helyett, aki szerintük méltó lett volna Keatshez, úgy viselkedett, mint a legtöbb 18 éves lány abban a korban. Az egyik leghangosabb kritikus maga Keats volt, aki nem volt elég jómódú ahhoz, hogy elvegye Fannyt és féltékenységtōl szenvedett, mert túl beteg volt, hogy társa legyen az élete való, aktìv hölgynek.

25 évesen, egy éjszakányi kocsin való zötykölōdés és ázás -fázás után Keats ágynak esett és mikor vért kezdett köhögni már tudna, hogy a tuberkolózis eszi belülrōl - a betegség, amely megölte az anyját és az öccsét is. Bár barátai gyorsan gyūjtést szerveztek, hogy egy olaszországi úttal biztosìtsák a felépülését, Keats sosem jött helyre. A sìrja Olaszországban, rövid, turbulens életének fō helyszìne pedig Hampstead-ben talàlható meg. Körülbelül £7ért csodálhatod meg az egyik legnagyobb romatikus költō otthonát, hallgathatod meg a verseit és ejtōzhetsz a gyönyörū kertben.

A Canary Wharf futurisztikus fémtornyai közül csak egy ugrás a Mudchute állomás, ahol a vasbeton irodaházakat csalàdbarát állatsimogatóra cserélheted.

A Mudchute név a közeli dokkok okán “ragadt” a térségre - mikor még aktìvan mūködtek a dokkok a Temze medrébōl rendszeresen kikotort iszapot erre a környékre ürìtették egy speciàlis csōrendszeren keresztül - tekintet nélkül arra, hogy a közelben lakókat nem csak zavarta a penetráns būz, hanem betegek is lettek tōle.

Késōbb, ahogy a dokkok funkciója megváltozott és üzleti központ lett a térségbōl, a városé lett a terület. Egyedülálló módon lakópark helyett természetvédelmi területet alakìtottak ki az Isle of Dogs nevezetū földdarabon, ahol manapság a nagyvárosi gyerekek olyan állatokat láthatnak, amikkel alapjáraton csak a képeskönyvekben találkoznának.

Ha gyerekekkel érkezel, akkor ideális program, ráadásként ingyenes. Természetimádók figyelmébe is tudom ajánlani, igazán egyedülálló a hanga közül kikukucskáló felhōkarcolók látványa! Ha nem akarod elhagyni Londont, de elmenekülnél a városi nyüzsgésbōl, akkor a Mudchute farm a te helyed!

A Postman’s Park egy nyilvános park London szìvében, egészen pontosan a City -ben, ebben az ōsi, fallal körülvett városban, ami az óriási Greater London -on belül húzódik. 1880-ban nyitottàk meg és nevét onnan kapta, hogy a General Post Office dolgozói szerettek itt ejtōzni. De nem errōl a leghìresebb a Postman’s Park, hanem a halottairól.

Amibōl van egy pàr. Ha arra jársz észreveheted, hogy fura módon a park magasabban van az utcaszintnél. Ez azért van, mert a középkori Londonban probléma volt a temetkezési helyek hiánya, ìgy jobb megoldàs hìján az egymásra halmozott holtakat termōfölddel fedték be olyan helyeken, mint a Postman's Park, ami egykor temetō volt.

De nem ezek az elhunytak azok, akik hìressé tették a parkot. A parkban talàlható a Watts’s félre Memorial of Heroic Self Sacrifice, amely olyan hétköznapi embereknek àllìt emléket, akik hōsi halàlt haltak, miközben egy embertàrsukat próbáltàk megmenteni.

George Frederic Watts egy hìres festō volt, akit mindig is taszìtott a gazdagok és hatalommániàsok vilàga (kétszer utasìtotta vissza a bàrósàgot) és szentül hitt a mūvészetben, mint szociàlis változàsok elōidézōjében. Sok kompromisszum és csalódás árán, de sikerrel hozta létre az emlékmūvet, noha kissé kiábrándìtó, hogy a 120 férōhelybōl mindössze 4-en dìszelgett plakett, mikor àtadták a mūemléket és csak további 9 került kiállìtàsra Watts életében. Özvegye még 35 tàblával gazdagìtotta az emlékhelyet a mūvész halàlàt követō négy ében és 2009-ben ùjabb plakettel bōvült a tárlat.

A legfrisebb tábla Leigh Pitt-nek állìt emléket. A Surrey-i nyomdai dolgozó Thamesmeadnél fulladt vìzbe miközben megpróbálta kimenteni a 9 éves Harley Bagnall-Taylort.

A leghìresebb plakett minden bizonnyal Alice Ayres-é. Nem csak azért, mert Watts ennek a hölgynek az esetét citálva gyōzte meg a nyilvánossàgot arról, hogy megépìtsék az emlékmūvet - Alice egy cseléd volt, hōsi halàlt halt miközben kimentette a munkaadója gyerekeit a tūzbōl. A plakett 2004-ben szerepet kapott a BAFTA és Golden Globe dìjas Closer cìmû filmben. Nem hiszem, hogy elrontok egy 12 éves csattanót, ha elárulom, hogy a film egyik fō csavarja az, hogy Natalie Postman karatere, Alice Ayres tulajdonképpen a Postaman’s Park plakettjérōl lopja álnevét és hamis identitàsát.

Mint minden park, ez is ingyen van és alig pár perc séta a St. Paul-tól, mindenképpen nézd meg ha arra jársz.